Népzenénk, népdalaink területtől függően sokszínűek, ráadásul az évszázadok során folytonos változáson mentek keresztül. Vajon minek köszönhető ez a gazdag zenei kultúra? Mennyiben járult hozzá a magyar népzene fejlődéséhez a más népekkel való találkozás és hosszabb ideig tartó együttélés?
Már a 20. századi magyar népzenekutatás két legnagyobb alakjának, Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak a fejében is megfogalmazódtak a fenti kérdések. A magyarság − ahogyan számos más népcsoport − a honfoglalás előtti időktől kezdve közösen élt a finnugor és török népekkel. Ennek az évszázadokig tartó szoros kapcsolatnak a hatása nyelvünk ősrétegében (finnugor nyelvcsalád) és zenénk alapvető sajátosságaiban (török népek zenéjével való kapcsolat) egyaránt megmutatkozik. Utóbbira jellegzetes példák a sirató és pszalmodizáló dallamok, amelyek Bartók 1907-es székelyföldi, valamint 1936-os anatóliai (mai Dél-Törökország) gyűjtésében is megtalálhatóak.
Természetesen az etnikumok találkozásának története nem ért véget a honfoglalással, gondoljunk akár a szomszédos népekkel való érintkezésre, akár a magyar történelem háborús időszakaira − a tatárjárásra vagy a török uralomra. A törökök pusztítása után megkezdett szükségszerű betelepítéssel például svábok, németek, szerbek és szlovákok kerültek hazánk elnéptelenedettebb területeire.
A 20. századi gyűjtőutak során a népzenekutatók viszonylag hamar felfigyeltek az etnikumok együttélésének pozitív kulturális hatására. Nem véletlen tehát, hogy Bartók Béla egyik fő céljának tekintette a szomszédos és rokon népek zenéjének megismerését és gyűjtését.
Kifejezetten jellemző a teljes magyar nyelvterületre a paraszti kultúra és a cigány etnikum kölcsönhatása. A falusi bálokon ugyanis gyakran fordultak meg a parasztzenészek mellett cigányzenekarok is, akik sok esetben más faluból, sőt, akár másik tájegységről származtak. Így a faluközösség tagjai cigányok által hozott, új dallamokat is hallottak, amelyek fokozatosan beépültek a saját közösségük dallamanyagába. Az erdélyi Felső-Maros mentén például számos olyan táncmegnevezést használtak, amelyek a két népcsoport egymás mellett élésére vezethetők vissza. Ahogyan ők nyilatkozták: „azért hívjuk így, mert a cigányok játszották”. A roma és a magyar paraszti társadalom a legtöbb településen egymástól elkülönülve lakott, ugyanakkor kulturális értékeiket rendszeresen megosztották egymással, és kölcsönösen használták is azokat. Később, többek között a városi cigányzene hatására, a legújabb stílusú népdalok és a népies műdalok egyre szélesebb körben terjedtek el, így egy idő után már a falusi bálok repertoárjának legnagyobb részét is ezek a dallamok tették ki.
Az évezredek, évszázadok során a magyar paraszti társadalom számos különböző etnikummal állt kapcsolatban, hosszabb-rövidebb távon. Bár ez nem mindig jelentett békés viszonyt, a kulturális és nyelvi értékek változásához, fejlődéséhez mindenképpen hozzájárult az érintkezés. Részben ennek köszönhetően vált ilyen sokszínűvé népzenénk és más etnikumok zenéje is.
.
